A levelek zizegnek.
Fúj a szél.
Sétálok a hidegben.
Fázom.
Remeg mindenem.
Hallom a sikolyokat.
Látom a halottakat.
De nem zavar.
Kellemes ez a látvány,
Boldoggá tesz,
Hogy a látom az embereket Létükből kifordulván.
Látok egy ablakot.
Nyitva van.
Benézek.
A látvány… Szédületes!
Kábulatba ejt,
Mintha drogoztam volna,
De mégsem!
A halál az, Mi ilyenné tesz engem.
Boldogtalan az,
Ki nem érzi,
Hogy a halál az életet csak megszépíti.
Mikor körbenézel és látod,
Hogy Ők már többé nem látják a lenyugvó napot,
Nem érezhetik, hogy a remény elmúlt,
Nem sikolthatnak, ha a halál „rájukront”,
Nem fáj többé tőr, ha szúr,
Nem látják mások kínját,
Mely oly’ megható!
Boldog vagyok.
Elvettem tőlük.
Sötétségben élnek,
Többé nem érezhetik ezt,
Mely oly’ szép,
Nem látnak meghalni másokat,
Nem látják arcukon a fájdalmat,
A lassan csurgó könnycseppet sem veszik többé észre,
Mert ők már elmentek,
A sötétségbe.