Oh, fáj az élet!
Kiáltasz fel hirtelen,
De nem az élet fáj,
Hanem a halál,
Mert érzed; ahogy lassan körbejár,
Fáj a lélegzetvétel,
Hörögsz, s kapkodod a levegőt hevesen,
Csókot nyomsz a gyilkos szájára,
Egy hideg; utolsó csókot,
Mely fáj; mint maga a halál.
Fáj, hogy el kell menned.
Hogy itt kel hagynod azt,
Mi oly fontossá tette életed.
De beletörődsz.
Lassan csurog a könnycsepp az arcodon,
Szeretnéd elfogadni,
Végleg beletörődni,
De valami lázad Benned,
Valami fogva tart; s nem enged,
Fáj a néma kín,
Ki akar törni Belőled,
De nem megy,
Szenvedsz.
Két térdedre rogysz,
És némán fekszel.
Nem fekszel,
Vergődsz még.
Fáj minden mozdulat,
Az érzés kaparja a torkodat,
Jön az utolsó lélegzet,
Érzed, hogy most lesz véged,
Szemeid hirtelen már csak a semmibe merednek,
Mozdulatlanul fekszel.
Test és lélek különvált.
A szél lassan fújja a hajad,
Simogatva vele az arcodat,
Szeretne felkelteni,
De nem megy,
Lelked már elveszett.