Edgar Allen Poe
Ulalume

Az ég borongó és komor vala,
Hervadtan zörgött a levél --
Zörgött a száraz falevél;
Éj volt, magányos október hava
S oh gyászosabb, mint bármely év.
Ott történt Auber zord tavánál ép,
ködnyomta Weir sötét terén --
Ott Auber süppedo lápjánál ép,
Ghoul-lakta Weir vad erdején.

Lelkem itt bolygott egyszer énvelem
Titáni ciprusfák alatt --
Lelkem, Psyche, a fák alatt.
Vulkánzó volt e napokon szivem,
Mint rohanó vad salak-ár,
Mint meg nem szuno láva-ár,
Mely kénes árban zúg le Yaneken
S a végso sarki ovre tör --
Mely nyögve ront le a Yanek-hegyen,
S az észak-sarki tájra tör.

Beszédünk komoly és komor vala,
De eszménk mind bénult, sivár --
Emlékünk mind hutlen, sivár;
Mert nem tudók, hogy október hava,
És hogy az évnek éje jár,
Ah minden éjnek éje jár!
Nem sejtok, hogy ez Auber zord tava --
Bár egyszer bolygánk nála már --
Nem, hogy ez Auber ingó mocsara,
Sem, hogy a Ghoul-járt Weir e táj.

ÉS most, a mint öregbedék az éj,
S hajnalt jelent csillagsereg --
A mint ok hajnalt hírlenek:
Ködfátyolos fénysáv zománcza kél
Ösvényünk végén születo,
A melybol egy csodálatos karéj
Kettos szarvval emelkedo,
Astarte gyémántos félholdja kél
Két szarváról ismerheto.

S szólék: «E csillag érzobb mint Dián',
Átkelvén sóhaj-étheren,
Mulat sohaj-lakott teren:
Ot látta, hogy egy égo seb mián
Nem szállja enyh könnytelt szemem'
S átjött az oroszlán csillagzatán,
Hogy égbe útjelzonk legyen,
Hol örök feledés leszen --
Jött, nem félvén az oroszlán daczát,
Hogy ránk mosolyjon fényesen,
Az oroszlán barlangján szálla át
S szeretettol ég fényesen.»

De Psyche szólt, ujját emelve fel:
«E csillagtól félek kivált --
E sápadt fény rémít kivált!
Oh menekulj! oh menjünk gyorsan el!
Oh fuss! oh fussunk hát!» -- kiált.
Reszketve szól, mig búsan hagyja el,
Hadd szántsák a port szárnyai --
Hadd szántsák csüggedt szárnyai.

Szólék: «Rossz álom ez csak, gyermekem.
Járjunk e rezge fénybe' még --
Fürödjünk kristájába még!
Rejtélyes ssugara ez éjfelen
Szépség- s remény-mosolyban ég!
Megbízhatunk hát tiszta fényiban,
Mert útat nem téveszte még;
Megbízhatunk oly fényben teljesen,
Mely nem vihet, csak a jó ösvényen,
Hisz ím az éjben mily mosolygva ég.»

Megnyugvék Psyche s én megcsókolám.
Eluzni kisértém búját --
Legyozém kétségét, buját;
S végig menvén a magas fák során:
Utunk' szegé egy síribolt --
Regés híru zárt síribolt.
S szólék: «Mi van fölírva, drága lyány,
E dús regéjü sírbolt ajtaján?»
«Holt kedvesed -- mond -- Ulalume,
O nyugszik itt, szép Ulalume.»

Ekkor szivem komor lon és kiholt,
Mint hervad, zörgo falevél --
Mint száraz, zörgo falevél.
S kiálték: «Ah, hisz' ez októberbe volt
Egy éve ép, ez éjjelen,
Hogy itt, hogy itt bolygék magán,
És szörnyü terhem' vonszolám. --
Ah, minden éj közt ép ezen
Mely démonom hozott ide?
Látom már: ez Auber sötét tava,
Ködnyomta Weirnek zord tere. --
Látom: ez Auber ingó mocsara,
S Ghoul-lakta Weir vad erdeje.»

1847.