Tavasz van.
Az emberek színekbe öltöznek.
Mint a táj.
Az is színes.
Csak én vagyok feketében.
Gyászolok, de hogy mit,
Azt én sem értem.
Biztos érteném,
Ha akarnám,
De inkább eltemetem,
Elő sosem keresem.
Gyászolok magamban.
Gyászom csöndes, s siralmas.
Csak egy kis néma szenvedés.
Tép belülről.
Szaggat, és lassan megöl.
Érzem, hogy nemsokára vége.
Nem fog fájni, mikor a szívem nem ver többet.
Akkor is rezzenéstelen arccal fogok nézni,
Mint akkor, mikor mások halálát látom.
Már nem hat meg.
Miért sírjak?
Egyszer én is meghalok.
Tudta Ő is, hogy meg fog.
Akkor Ő miért sír?
Ki fog hiányozni?
A sok hazug és áruló ember,
Ki a szeretet nem adja, csak elveszi Tőled?!
Hát, ha ezért sírsz,
Akkor egészségedre.
Legalább elleszel kicsit valamivel.
Nekem édesmindegy,
Hogy Te mit teszel.
És, hogy más is.
Már semmi sem érdekel.
Csak mennék már el innen.
Vissza sem akarok jönni.
Csak messze, nagyon nagyon messze elszállni.
Fent lenni a magasban,
Hol minden tiszta, és ártatlan,
Hol nem hallom a sok hazug szót,
Mely megmérgez,
S lassan mindenütt ott van.

Most csak a fejemben zakatol miket mondanak.
Már nem tudom őket feledni.
Ez lett vége!
Ez kellett nektek mi?
Hogy mindig, minden Veletek legyen tele!

Hát megkaptátok!

Fertőzött vagyok.
Beteg.
És itt a vége.
Minek soroljam tovább,
Senki sem olvassa úgyse.