Pszt! Most ne beszélj!
Légy csöndes!
Hallgasd a csendet.
Megnyugtat.
Megérteti Veled, mit Te nem nagyon értesz.
Azt, hogy ha itt hagysz minket,
Az nekünk nem lesz a végzet.
Csak Neked.
Ragaszkodsz létedhez.
Úgy kapaszkodsz bele,
Mint levél az ágba,
Melyet a szél egy pillanat alatt elfúj.
Téged is elfog.
De ne bánkódj.
Mi sem fogunk.
Nem vagy Te olyan értékes.
De mi sem.
Ha maghalunk, nem lesz gyász.
De boldogság sem.
Minden a régi lesz.

Mert semmi sem változik,
Csak mert valaki meghalt.
Persze.
Néha fáj.
Nagyon.
De elmúlik, mert tudjuk már akkor is,
Hogy az érzés nem örök.
Mindennek vége.
Mindennek.
Még a legnagyobb boldogság is egyszer véget ér.
És nem fáj.
Nem fáj, mert tudtad, hogy ez lesz.
Érezted.
De nem akartad elfogadni soha.
Soha de soha!
Mert makacs vagy.
Nem hiszed el, amit el kéne.
Aztán csak szomorkodsz, hogy
nem így kellett volna.

De hisz tudtad.
Biztos voltál benne.
Akkor ennek az egésznek volt értelme?