Edgar Allen Poe
A holló
 

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva,
                                             fájón,
 S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékbol vén bazár,
 Lankadt fom már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
 Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
 "Vendég lesz az", így tünodtem, "azért roppan künn
                                             a zár,
          Az lesz, más ki lenne már?"
 
 

 Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
 Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
 És én vártam: hátha virrad s a sok vén betuvel írt lap
 Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
 Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
          S földi néven senki már.
 
 
 
 

 S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü
                                               zengés
 Fájó, vájó sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, --
 Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
 "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
 Késo vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
          Az lesz, más ki lenne már?"
 
 
 
 

 Vissztérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
 S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnom, megbocsájtja, ugyebár?
 Ámde tény, hogy már ledobbant álmos fom és Ön meg
                                           roppant
 Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
 Nem is hittem a fülemnek." -- S ajtót tártam, nyílt
                                              a zár:
          Éj volt künn, más semmi már.
 
 

 S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra
                                            retten,
 Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
 Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott
                                   megszegetlen,
 Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" -- halk,
                                                 sovár
 Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
          Ez hangzott s más semmi már.
 

 S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
 Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
 S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos
                                                ablak,
 No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
 Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok
                                                lejár.
          Szél lesz az, más semmi már!"
 
 

 Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
 Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
 S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen
                                              hordott
 Csorrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye
                                                  vár,
 Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye
                                               vár --
          Ült, nem is moccanva már.
 
 

 S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
 Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár --
 S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem
                                     vagy te beste,
 Zord holló vagy, os nemes te, éji part küld, vad határ,
 Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad
                                                  ár?"
          S szólt a Holló: "Soha már."
 
 
 

 Ámultam, hogy ferde csorén ilyen tártan, ilyen porén
 Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
 Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
 Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
 Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
          Kinek neve: "Soha már."
 
 
 
 

 S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
 Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
 Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
 S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi
                                                száll,
 Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 

 Megriadtam: csendziláló replikája mily találó --
 "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és
                                                igetár;
 Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
 Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
 Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva
                                                 már,
          Ezt, hogy: "Soha -- soha már!"
 
 
 
 
 

 S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás
                                              székem
 Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
 És a lágy bársonyra dolten tarka eszmét sorra szottem,
 Elmerengtem, eltünodtem; mily borongó nyitra jár,
 Átkos, os, vad furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
          Mért károgja: "Soha már"?
 
 
 
 

 Ekként ültem, szove-fejtve bús eszméket s szót se
                                            ejtve,
 Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
 S fejtve titkot, szove vágyat, fejem halkan
                               hátrabágyadt,
 Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
 S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
          § nem nyomja -- soha már!
 
 
 

 Ekkor, úgy rémlett, a légnek surujén látatlan égnek
 Füstölok s a szonyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
 "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád,
                                           égi vendég
 Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
 Idd, óh idd a hus nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 
 
 

 "Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy,
                                 madár vagy átok!
 Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
 Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
 Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár
 Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg --
                          lelkem esdve vár..."
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 
 
 

 "Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy,
                                madár vagy átok!
 Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre
                                                  száll,
 Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben
                                 vár-e jó rám,
 Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
 Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
          S szólt a Holló: "Soha már!"
 

 "Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj,
                             madár, vagy ördög,
 Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
 Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se
                                           hagyjon,
 Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút
                                               madár!
 Tépd ki csoröd a szivembol! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
           S szólt a Holló: "Soha már!"
 

 S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre
                                                fent ül,
 Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem uzi tél, se nyár!
 Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
 Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
 S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
           Fel nem röppen -- soha már!